2010. január 21., csütörtök

A Név [segítségül] hívása (II. rész)

32/40 Tévét 7

Az előzőekben már eljutottunk arra a következtetésre, hogy a Nevet tiszteletben kell tartaniuk mindazoknak, akik felett az ki lett mondva (a bemerítés során). És az is tény, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő ott van közöttük (Máté 18,20).


Egyfelől vegyük itt észre az „ahol” kitételt. Ennek nem szükséges valami olyan helynek lennie, amelyről azt állítják, hogy „Isten háza”, és amely kimondottan gyülekezési célra épült. Ez az „ahol” lehet épp azokban a házakban, otthonokban, melyekben élünk (Róm.16,5, I.Kor.16,19, Kol.4,15, Filem.1,2). A házi gyülekezetek egyszerűen Isten népét jelentik, akik testvériségben egybegyülekeznek. Ha nincs erre lehetőség egy épületben, kimehetünk a „folyópartra”, ahol és hogyha nincsen túl sok zavaró körülmény (ApCsel.16,13). Bármely gyülekezés legfőbb célja az apostoli tanítás, a testvériség, a kenyér megtörése (közös étkezés hálaadással), és imádságok (ApCsel.2,42). Sajnos nagyon sok gyakorló (?) keresztény egyáltalán nem imádkozik a családja körében, még hívő, házasságban élő párként sem. Az otthonaikban megosztottság van ebben a kérdésben. Micsoda rémálom! Eszembe jut egy asszony, aki jónéhány évvel ezelőtt azért vált el a férjétől, mert az, úgymond „nem hitben járt, hanem reménységben”. És az asszony azt állította, hogy a „lelkésze” még tanított is erről a templomukban. Miféle ostoba szédítés ez! Micsoda színtiszta őrület! A hívő férj és felesége, gyermekeikkel – ha vannak – együtt alkotják a legszűkebb csoportot, melyre az ő nevében való összegyülekezéskor érvényes Krisztus ígérete. A legtöbb család mégsem él testvériségben, és nem is imádkozik együtt, csak amikor egyszer egy héten elmennek az erre kijelölt helyre, amely valójában csak egy épület. Azonban az Atya imádása „szellemben és igazságban” kellene hogy történjen, és nem lehet lekorlátozva semmiféle építményre / helyszínre. A Magasságos szentjeiként az a dolgunk, hogy „ne hagyjuk el a mi összegyülekezéseinket” (Zsid.10,25). Mialatt együtt vagyunk megismerjük egymást, megosztunk dolgokat, közösen szomorkodunk és örvendezünk. Egyszerűen megosztjuk egymással a terheinket. Mégis van olyan, hogy egy mega-egyházhoz vagy nagyobb gyülekezethez tartozó ember úgy gondolja, az teszi az egyházat, hogy mennyire sok a tagja. De ez teljesen téves elképzelés. A János Márk anyjának házában uralkodó helyzet alátámasztja az Úr szavait, hiszen akkor ott, az ő imáikon keresztül egy csoda történt meg (ApCsel.12,12). Ez talán nem testvériség? Így azután Isten egyháza bármely helyszínen összegyülekezhet.


A szentek közössége az, mely az apostoli tanítás alapján meghatároz egy gyülekezetet – bárhol legyen is – és név szerinti helyi gyülekezetből mindig csak egy lehet bármely településen, habár az összegyülekezés több helyszínen is történhet az adott területen belül. Figyeljük meg, hogyan szólítja az ázsiai gyülekezeteket a mi Urunk az apokalipszisben (leleplezésben), melyet Isten adott át neki! Nem lehet, hogy két teljesen különböző összegyülekezés legyen egyazon helységen belül, és mégis mindkettő az Úrhoz tartozzon, miközben semmi közük egymáshoz. Ez ellenkezik Krisztus szellemével. Vagy csak egyetlen gyülekezet van, vagy a sok közül egyik sem az Úré.


Másfelől a mi Urunknak ez az ígérete (Máté18,20) attól függetlenül is igaz, hogy valakinek vannak vagy nincsenek a gyülekezés során bizonyos élményei, amilyenek úgyszólván megszokottak a mega-egyházakban, ahol azonban megintcsak alig vagy egyáltalán nincs nyoma semmiféle valódi testvériségnek. Vannak esetek, amikor az Úr nagyobb erővel és dicsőséggel van jelen, például betegek vagy megtört szívűek gyógyításakor, de ez nem jelenti azt, hogy ekkor minden egyes személy ugyanolyan intenzitással tapasztalja meg őt. Lehetséges, hogy néhány jelenlevő egyáltalán nem érzékel semmit, és olyasmit állítani, hogy az ilyen ember nincs eléggé elkötelezve az Úrnak, egyszerűen őrültség. Ne alkossunk sermmiféle általánosító tanítást ezzel kapcsolatban, ahogyan az némelyeknek módszerük.


A fentiek igaz két vagy három ember összegyülekezésére az Úr nevében, de mi a helyzet egy magányos személy esetében? Minden egyes odafordulás az Úrhoz, legyen az hálaadás, imádás és dicsőítés, vagy közbenjárás és kérés, valójában egyenértékű a név segítségül hívásával a benne hívők által. Mindez fokozottan igaz azokra, akik folyamatosan úton vannak – megbízatásból vagy mindennapi tevékenységük természetéből fakadóan. (Nem az önjelölt buzgómócsingokra gondolunk itt, akik saját magukat lelkipásztornak nevezik, és akik, erőszakkal, kiszipolyozzák a bárányokból a tejet, sőt az életadó vért is.) Ábrahám, Mózes, Gedeon, Illés és mások (1Móz.12,8. 26,25. Ex.17,15. Bír.6,24. I.Kir.18,32. stb.) oltárok feállításával emlékeztek meg YHVH-ról. Azok, akik YHVH-hoz tartoznak, nem feledkezhetnek meg Róla soha, akkor sem, amikor éppen egyik helyről a másikra utaznak.


Több, mint két héttel ezelőtt a feleségemmel tévedésből részt vettünk egy ú.n.keresztény szertartáson (mondjam úgy, hogy testvéri gyülekezés? Áh, ez nem az volt), ahol „imádás és dicsőítés” zajlott, melynek során a kijelölt vezető időszakonként utasította a kórust, hogy melyik dalt énekeljék és milyen hangszerek kíséretével. Odáig jutott, hogy az egyik dalnál kizárólag zongorás kíséretet engedélyezett. A manipulálás ekkorra teljes volt. Minden jelenlevő azon igyekezett, hogy megidézzen / elővarázsoljon valamit, matra-szerű formában ismételgetve Jézus nevét sok-sok alkalommal, de szerencsére nem nagyon sikerült, csak egy maroknyi embernél történt valami, akik közül egy hölgynek meggyógyult a jobb füle. A kérdés az, hogy ez a csoda megtörtént volna-e a mantrázásuk nélkül? Én nem tudom. Az egy dolog, hogy a mi Urunk nevének ismételgetése esetleg okozhat dolgokat, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok Istentől vannak. Olyan körülmények között, mint amikor a fenti csoda feltünt, akár démontól való szabadulás és prófétálás is megtörténhet Jézus nevében, de vajon azt a következtetést kellene levonnunk ebből, hogy valóban az Úr használja fel a beszélőt minden ilyen esetben? Ha a felszínt nézzük, akkor azt mondhatjuk, semmi sem történhet meg az Atya jóváhagyása nélkül. De arra következtetni, hogy azért történik ez, mert ez Isten akarata, talán nem a helyes hozzáállás. Sokaktól hallottuk már, hogy azért hisznek egy-egy személy Istentől való elhívásában, mert csodák történnek általa. Ezzel az erővel akár Simon mágust, vagy az endori boszorkányt, avagy Bálámot a jövendőlő embert is elfogadhatnák. Több olyan esettel is találkoztunk már, amikor a felhatalmazás egy bitorlója (szívében anti-Krisztusi ember, aki főpásztornak hívja magát) még utasításokat is adott Jézus nevében a szent Szellemnek, hogy meggyógyítson és betöltsön bizonyos, néven is megnevezett személyeket. Az ilyen emberek a Szellem „közbenjáró irányítójává” teszik meg magukat, amely pozíció egyedül a Krisztusnak lett kiutalva feltámadását követően, amikoris minden hatalom neki adatott mennyen és a földön (Máté 28,18). Ez tehát a legjobb esetben istenkáromlás, amelyből bizony sok van. Hallottak-e már arról például, hogy bizonyos körökben azzal kezdik az istentiszteletet, hogy Jézus nevében megkötözik az Ördögöt. Kicsoda kötözheti meg a jelen korban a Vádolót? Itt van már az ideje az ő megkötözésének? (Jel. 20,2) Vajon hová, milyen helyre zárják el őt ezek az emberek? Micsoda istenkáromlás, továbbá energia és időpocsékolás! Mégis, sokan még arra is készek, hogy trónust készítsenek Jézusnak és királlyá koronázzák minden gyülekezeti alkalmukon. Pedig mi nem tehetjük őt királlyá – ő már az, az Atya hatalmából az Atya trónján ül, méghozzá jogosan, akár elfogadják ezt a tényt egyesek, akár nem.


Máté 7,21-23 „Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünkördögöket, és nem cselekedtünksok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.