2010. április 13., kedd

82. zsoltár

33/40 Ijár 1

1 Ászáf zsoltára. Elohim állomásozik az El gyülekezetében, ítéletet tart az elohim fölött:

2 Meddig ítéltek álnokul és arcát felemelni a bűnösöknek?! Szela.

3 Védelmezzétek a nincstelent és az árvát, [szolgáltassatok] igazságot a nyomorultnak és szűkölködőnek! 4 Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt; ragadjátok ki a bűnösök kezéből!

5 Nem tudnak és nem értenek [semmit], sötétségben járnak, a föld alapjai mind csúsznak.

6 Azt mondtam ugyan, elohim vagytok, a Felséges fiai mindnyájan, 7mégis meg fogtok halni, mint a közemberek, és elhullotok, mint bármelyik főember.


8 Jöjj, elohim, légy bírája a földnek, mert minden nép a te osztályrészed!

2010. január 21., csütörtök

A Név [segítségül] hívása (II. rész)

32/40 Tévét 7

Az előzőekben már eljutottunk arra a következtetésre, hogy a Nevet tiszteletben kell tartaniuk mindazoknak, akik felett az ki lett mondva (a bemerítés során). És az is tény, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő ott van közöttük (Máté 18,20).


Egyfelől vegyük itt észre az „ahol” kitételt. Ennek nem szükséges valami olyan helynek lennie, amelyről azt állítják, hogy „Isten háza”, és amely kimondottan gyülekezési célra épült. Ez az „ahol” lehet épp azokban a házakban, otthonokban, melyekben élünk (Róm.16,5, I.Kor.16,19, Kol.4,15, Filem.1,2). A házi gyülekezetek egyszerűen Isten népét jelentik, akik testvériségben egybegyülekeznek. Ha nincs erre lehetőség egy épületben, kimehetünk a „folyópartra”, ahol és hogyha nincsen túl sok zavaró körülmény (ApCsel.16,13). Bármely gyülekezés legfőbb célja az apostoli tanítás, a testvériség, a kenyér megtörése (közös étkezés hálaadással), és imádságok (ApCsel.2,42). Sajnos nagyon sok gyakorló (?) keresztény egyáltalán nem imádkozik a családja körében, még hívő, házasságban élő párként sem. Az otthonaikban megosztottság van ebben a kérdésben. Micsoda rémálom! Eszembe jut egy asszony, aki jónéhány évvel ezelőtt azért vált el a férjétől, mert az, úgymond „nem hitben járt, hanem reménységben”. És az asszony azt állította, hogy a „lelkésze” még tanított is erről a templomukban. Miféle ostoba szédítés ez! Micsoda színtiszta őrület! A hívő férj és felesége, gyermekeikkel – ha vannak – együtt alkotják a legszűkebb csoportot, melyre az ő nevében való összegyülekezéskor érvényes Krisztus ígérete. A legtöbb család mégsem él testvériségben, és nem is imádkozik együtt, csak amikor egyszer egy héten elmennek az erre kijelölt helyre, amely valójában csak egy épület. Azonban az Atya imádása „szellemben és igazságban” kellene hogy történjen, és nem lehet lekorlátozva semmiféle építményre / helyszínre. A Magasságos szentjeiként az a dolgunk, hogy „ne hagyjuk el a mi összegyülekezéseinket” (Zsid.10,25). Mialatt együtt vagyunk megismerjük egymást, megosztunk dolgokat, közösen szomorkodunk és örvendezünk. Egyszerűen megosztjuk egymással a terheinket. Mégis van olyan, hogy egy mega-egyházhoz vagy nagyobb gyülekezethez tartozó ember úgy gondolja, az teszi az egyházat, hogy mennyire sok a tagja. De ez teljesen téves elképzelés. A János Márk anyjának házában uralkodó helyzet alátámasztja az Úr szavait, hiszen akkor ott, az ő imáikon keresztül egy csoda történt meg (ApCsel.12,12). Ez talán nem testvériség? Így azután Isten egyháza bármely helyszínen összegyülekezhet.


A szentek közössége az, mely az apostoli tanítás alapján meghatároz egy gyülekezetet – bárhol legyen is – és név szerinti helyi gyülekezetből mindig csak egy lehet bármely településen, habár az összegyülekezés több helyszínen is történhet az adott területen belül. Figyeljük meg, hogyan szólítja az ázsiai gyülekezeteket a mi Urunk az apokalipszisben (leleplezésben), melyet Isten adott át neki! Nem lehet, hogy két teljesen különböző összegyülekezés legyen egyazon helységen belül, és mégis mindkettő az Úrhoz tartozzon, miközben semmi közük egymáshoz. Ez ellenkezik Krisztus szellemével. Vagy csak egyetlen gyülekezet van, vagy a sok közül egyik sem az Úré.


Másfelől a mi Urunknak ez az ígérete (Máté18,20) attól függetlenül is igaz, hogy valakinek vannak vagy nincsenek a gyülekezés során bizonyos élményei, amilyenek úgyszólván megszokottak a mega-egyházakban, ahol azonban megintcsak alig vagy egyáltalán nincs nyoma semmiféle valódi testvériségnek. Vannak esetek, amikor az Úr nagyobb erővel és dicsőséggel van jelen, például betegek vagy megtört szívűek gyógyításakor, de ez nem jelenti azt, hogy ekkor minden egyes személy ugyanolyan intenzitással tapasztalja meg őt. Lehetséges, hogy néhány jelenlevő egyáltalán nem érzékel semmit, és olyasmit állítani, hogy az ilyen ember nincs eléggé elkötelezve az Úrnak, egyszerűen őrültség. Ne alkossunk sermmiféle általánosító tanítást ezzel kapcsolatban, ahogyan az némelyeknek módszerük.


A fentiek igaz két vagy három ember összegyülekezésére az Úr nevében, de mi a helyzet egy magányos személy esetében? Minden egyes odafordulás az Úrhoz, legyen az hálaadás, imádás és dicsőítés, vagy közbenjárás és kérés, valójában egyenértékű a név segítségül hívásával a benne hívők által. Mindez fokozottan igaz azokra, akik folyamatosan úton vannak – megbízatásból vagy mindennapi tevékenységük természetéből fakadóan. (Nem az önjelölt buzgómócsingokra gondolunk itt, akik saját magukat lelkipásztornak nevezik, és akik, erőszakkal, kiszipolyozzák a bárányokból a tejet, sőt az életadó vért is.) Ábrahám, Mózes, Gedeon, Illés és mások (1Móz.12,8. 26,25. Ex.17,15. Bír.6,24. I.Kir.18,32. stb.) oltárok feállításával emlékeztek meg YHVH-ról. Azok, akik YHVH-hoz tartoznak, nem feledkezhetnek meg Róla soha, akkor sem, amikor éppen egyik helyről a másikra utaznak.


Több, mint két héttel ezelőtt a feleségemmel tévedésből részt vettünk egy ú.n.keresztény szertartáson (mondjam úgy, hogy testvéri gyülekezés? Áh, ez nem az volt), ahol „imádás és dicsőítés” zajlott, melynek során a kijelölt vezető időszakonként utasította a kórust, hogy melyik dalt énekeljék és milyen hangszerek kíséretével. Odáig jutott, hogy az egyik dalnál kizárólag zongorás kíséretet engedélyezett. A manipulálás ekkorra teljes volt. Minden jelenlevő azon igyekezett, hogy megidézzen / elővarázsoljon valamit, matra-szerű formában ismételgetve Jézus nevét sok-sok alkalommal, de szerencsére nem nagyon sikerült, csak egy maroknyi embernél történt valami, akik közül egy hölgynek meggyógyult a jobb füle. A kérdés az, hogy ez a csoda megtörtént volna-e a mantrázásuk nélkül? Én nem tudom. Az egy dolog, hogy a mi Urunk nevének ismételgetése esetleg okozhat dolgokat, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok Istentől vannak. Olyan körülmények között, mint amikor a fenti csoda feltünt, akár démontól való szabadulás és prófétálás is megtörténhet Jézus nevében, de vajon azt a következtetést kellene levonnunk ebből, hogy valóban az Úr használja fel a beszélőt minden ilyen esetben? Ha a felszínt nézzük, akkor azt mondhatjuk, semmi sem történhet meg az Atya jóváhagyása nélkül. De arra következtetni, hogy azért történik ez, mert ez Isten akarata, talán nem a helyes hozzáállás. Sokaktól hallottuk már, hogy azért hisznek egy-egy személy Istentől való elhívásában, mert csodák történnek általa. Ezzel az erővel akár Simon mágust, vagy az endori boszorkányt, avagy Bálámot a jövendőlő embert is elfogadhatnák. Több olyan esettel is találkoztunk már, amikor a felhatalmazás egy bitorlója (szívében anti-Krisztusi ember, aki főpásztornak hívja magát) még utasításokat is adott Jézus nevében a szent Szellemnek, hogy meggyógyítson és betöltsön bizonyos, néven is megnevezett személyeket. Az ilyen emberek a Szellem „közbenjáró irányítójává” teszik meg magukat, amely pozíció egyedül a Krisztusnak lett kiutalva feltámadását követően, amikoris minden hatalom neki adatott mennyen és a földön (Máté 28,18). Ez tehát a legjobb esetben istenkáromlás, amelyből bizony sok van. Hallottak-e már arról például, hogy bizonyos körökben azzal kezdik az istentiszteletet, hogy Jézus nevében megkötözik az Ördögöt. Kicsoda kötözheti meg a jelen korban a Vádolót? Itt van már az ideje az ő megkötözésének? (Jel. 20,2) Vajon hová, milyen helyre zárják el őt ezek az emberek? Micsoda istenkáromlás, továbbá energia és időpocsékolás! Mégis, sokan még arra is készek, hogy trónust készítsenek Jézusnak és királlyá koronázzák minden gyülekezeti alkalmukon. Pedig mi nem tehetjük őt királlyá – ő már az, az Atya hatalmából az Atya trónján ül, méghozzá jogosan, akár elfogadják ezt a tényt egyesek, akár nem.


Máté 7,21-23 „Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünkördögöket, és nem cselekedtünksok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.

2009. november 28., szombat

A Név [segítségül] hívása

32/40 Kiszlév 13

Jónéhány évvel ezelőtt egy velem közösségben levő testvérem megfeddett engem, amiért az imádságaim végén néha a „Jézus nevében” kifejezést használtam. Azt mondta, ezt csak az a személy mondhatja ki, aki az összes imádság végén szól és ezzel lezárja az imádkozást. Mostanában elgondolkoztam ezen a dolgon, habár egy másik szempontból. Sokat tépelődtem azon, hogy vajon varázslásként használom-e a nevet, valahogy úgy, mint egy előregyártott pecsétet, amely nélkül az imádságom nem hallgattatna meg. Arra jutottam, hogy korábban valóban így is használtam, nem az Úr iránti bizalomból, hanem csak felhasználva az ő nevét, hogy véghezvigyek valamit vagy eredményt érjek el.


Az 1Mózes 4,26-ban fel van jegyezve a következő: „Séthnek is született fia, és nevezé annak nevét Énósnak. Akkor kezdték [segítségül] hívni YHWH nevét.” De mi is az értelme ennek a különleges kijelentésnek? Azt jelentené, hogy ezelőtt az idő előtt soha nem fordult elő YHWH-hoz szóló imádság? Mit is csinált pontosan Kain és Ábel amikor mindketten felajánlást tettek, amely során YHWH Ábelre tekintett, és Kainra nem, és ami miatt Kain meggyilkolta a testvérét (1Móz.4,3-5)? Lehetséges, hogy áldozatadásuk tulajdonképpen YHWH nevének segítségül hívása volt – annak ellenére, hogy a név akkor még nem volt tudtukra adva a Tulajdonosa által (2Móz.6,3). Ezesetben hogyan lehetne YHWH neve [segítségül] hívásának a kezdete Énos ideje? Nem lehetséges az, hogy inkább a név profanizálásáról van itt szó? Ez valószínűbbnek tűnik, méghozzá abban az értelemben, hogy valaki hiábavaló módon szájára veszi és használja a nevet, avagy káromkodás formájában emlegeti. Énos idejében az emberek talán más célokra használták a nevet, ahelyett, hogy a Tulajdonosát imádták volna általa. Esetleg a varázsigéikben is felhasználhatták, az Ellenség befolyása és irányítása alatt; elővarázsolva/megidézve dolgokat a név segítségével. Akármi legyen is a helyzet, ez az írás itt a név egy bizonyos cél érdekében való használatáról szól, akár törvényes módon történik ez, akár nem; akár segítségkérés, akár szentségtörés legyen.


El kell ismernünk, hogy a YHWH név nem volt kijelentve egészen a Mózes második könyvében lejegyzett időpontig. Mindazonáltal Énok könyvében megemlíttetik egy bizonyos Shemyaza – a lázadók egyike – akinek neve azt jelenti „aki látja a nevet”, és aki az eszköze lehetett annak, hogy megismertessék a nevet a lázadás emberi résztvevőivel is. És hogyha a név a helyes csatornákon keresztül még nem volt tudtukra adva, akkor itt valóban helytelen használatról beszélhetünk; ez bizony megszentségtelenítés, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a név hiábavaló szájra vétele (2Móz.20,7). A név hiábavaló emlegetésének kerülése nem egyenlő azzal, hogy egyáltalán ki sem ejtjük attól való félelmünkben, nehogy hiábavalóságra használjuk, ahogyan például az Írásokban sok helyen a YHWH ki lett javítva Adonai-ra a Szoferim által, és így is olvassák és ejtik ki, elkerülendő bármilyen tiszteletlenséget. Ha magyarra akarnánk fordítani, mindkettő „Úr” lenne, mégis van köztük különbség: az Adonai-nak van hétköznapi értelme is, míg a YHWH-nak nincsen. A név hiábavaló emlegetése egy tudatos cselekvés. Vannak, akik esküdöznek a névre, és arra igyekeznek, hogy a név felhasználásával bizonyos dolgokat előidézzenek. Azonban az Őt ismerőknek tisztelettel, méltósággal és fenségben kell megőrizniük és segítségül hívniuk a nevet.


De milyen névre is utalunk itt, és mi van abba belefoglalva? A név a YHWH – annak neve, Aki az Örökkévalóságban lakozik. A név hordozza az Ő hatalmát, aki egyedül Jó, az Egyetlen Igaz Istenét; az Övét, Akit ember még nem látott és nem is láthat – Aki a Láthatatlan, a Bölcs, a Halhatatlan; az Övét, Aki a Tökéletes Világosság, és aki minden szellem és szellemi lény Atyja. Az Írások lapjairól minden kétséget kizáróan megismerhető a YHWH név. És ez az alapja a belőle származó/levezetett névnek is, melyet mi úgy ismerünk: Jézus a Krisztus (Yah’shua Ha-Maschiah) vagy hétköznapi nyelven szólva: YHWH Felkent Szabadítása. Azt jelenti: YHWH karja, amely Megszabadít, avagy A Felkent YHWH a mi Szabadulásunk (a mi Szabadítónk). Minden lény és entitás, akinek felhatalmazása van hordozni a nevet, úgy léphet fel, mintha az a sajátja volna. Annak a tekintélye szerint viselik a nevet, Aki elküldte őket, és a név viselőinek egyike felkenetett társai felett. (Zsolt.45,7).

Hadd mondjam azt, hogy különféle helyzetekben segítségül hívhatjuk a nevet, azonban jó értelemben és nem varázslásként. Bemerítéskor kimondjuk a nevet a keresztséget vevő felett, így jelképezve az Úr halálát és feltámadását, nem pedig olyan módon, mint „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” kifejezés alkalmazásakor, mely alapvetően a Névre utal – az egyetlen névre – amely az Atya hatalmát hordozza, a Fiúnak engedelmeskedve, a Szentlélek erejében. A név már azelőtt adott volt, hogy a mi Urunk megszületett. Az Úr úgy beszélt az első tanítványokról, hogy „én megtartám őket a Te nevedben, akiket nékem adtál” (János17.fej.). Ugyanez vonatkozik az imádságra is, melyet a tanítványoknak megtanított: „Legyen szent a Te neved”.


A név, ahogy korábban említettük, az Atya tekintélyével rendelkezik. Ennek semmi köze a Háromság tanához, amelybe némelyeket megkeresztelnek „az Atya Isten, a Fiú Isten, és a szent Szellem Isten nevében”. Ez a formula a legjobb esetben is politeizmust ír le, azonban ez egy másik téma. Az Atya tekintélye sok helyen és alkalommal ábrázolva van. Mindaz, ami Jézus lényege avagy tulajdona, beleértve a nevét is, mind Istentől ered (Ján.5,43. 17,7). Pont ez a jelentése a YHWH névnek (12,13.28). Az Apostolok Cselekedeteiben azt látjuk, hogy a bemerítéskor hivatkozott név egyszerűen és egyértelműen az Isten egyszülött Fiának neve – a Jézus Krisztusé. Erről neveznek bennünket (Ják.2:7). A nevet, melyhez folyamodunk, megkapjuk és hordozzuk is, mivel őbenne új teremtményekké lettünk. Ez az a név, mely minden más név felett való, ahogyan a Filippi levélben feljegyezték (2,5-11).


„Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki, mikor Istennek formájában volt, Istennel való egyenlőséget nem tekintette zsákmánynak, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékozta néki oly nevet, a mely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”


Ez így van, és így is lesz. Elővigyázatosnak kell lennünk, nehogy a név miattunk káromoltassék. Jézus neve dicsőítő dalokat és imádást inspirál. Pajzs és bástya az; erős torony melybe az igazak és szentek futhatnak, ahol megmenekülnek és megváltást nyernek. Ez az a név, melyben összegyülekezünk testvéri közösségben és imádatban. Ez az Atyának az a bizonyos neve, melyet a Fiú kijelent nekünk, mint testvéreinek, és közülünk valóként dícséreteket (himnuszokat) énekel (Zsid.2,12-13).

2009. november 13., péntek

Az „imádás” kifejezés értelmezése

32/40 Hesván 28


Az Írásokban leggyakrabban „imádás”-nak fordított szó egyike a legkevésbé jól értett kifejezéseknek, köszönhetően a mi nyugatias gondolkodásmódunknak, mely csaknem teljesen letiltotta ennek a kifejezésnek a használatát. Valójában ez a szó a héberben vagy az arámi nyelvben a következő fogalmak bármelyikét jelentheti, a Strong (szótár) szerint:

lenyomni, azaz leborulni (különösen visszaható igeként, uralkodó vagy Isten iránti hódolatból): meghajtani (magát), meghajolni, (földre) esni, alázatosan könyörögni, fejet hajtani, hódolni, meggörnyedni, imádni.


A görög nyelvben szintén különféle jelentéseket mutat ki a Strong:

A G4314-ből, és valószínűleg a G2965-ből (jelentése csókolni, ahogyan a kutya nyalja a gazdája kezét) származva: hízelegni vagy meggörnyedni vki előtt, azaz (szó szerint vagy jelképesen) leborulni hódolatból (hódolni, rajongani vkiért): imádat


Gondolom sokan láttak már közülünk arab, afrikai és japán embereket, ahogy üdvözlik egymást. Az üdvözlésének ez a módja a másik felé irányuló kölcsönös megbecsülés, tisztelet jele. Néhány afrikai nép (vagy talán mindegyik) körében a fiúgyermekek és a férfiak szinte teljesen a földhöz lapulva, leborulva üdvözlik a szüleiket és az időseket, a lányok és asszonyok pedig térdet hajtanak, vagy éppenséggel letérdelnek ugyanekkor; és arra emlékszünk-e, ahogyan Saddam Hussein alattvalói a palotáiban hódoltak őelőtte?; vagy vegyük szemügyre a kézcsókokat melyek annak a római püspöknek a jobb kezét vagy gyűrűjét illetik, akit Pápának neveznek!; figyeljük meg az ismételt meghajlásokat a japánok esetében, melyekkel köszöntik egymást; és végül nézzük, hogyan borulnak le, hajlonganak az utcai kéregetők azért, hogy könyörületünket (segítségünket) elnyerjék valamely szükségük megoldása érdekében. Mindezek jó példák arra, amit a Biblia nyelvezete imádásnak nevezne, és valójában azok is.


Könnyű elfogadni az imádás tényét Istennel kapcsolatos esetekben, de annál kevésbé emberekkel kapcsolatban, legalábbis a nyugati világ nagy részében ez így van. Vajon ez abból ered, hogy egyenlő jogaink vannak emberként, vagy tudatlanságból, vagy a vacakul kialakított demokratikus rendszer jellegzetességeiből?

Lássuk most az imádást emberekkel és / vagy angyalokkal kapcsolatban az alábbi versekben.


1Móz.18.2 És felemelé az ő szemeit, és látá, hogy ímé három férfiú (halandó) áll ő előtte. És látván, eléjök siete a sátor ajtajából, és földig meghajtá magát.

Nem fogunk most abba belemenni, hogy kik is ezek a halandók, elég csak annyit mondanunk, hogy hírvivők, akik YHVH megbízásából lettek elküldve, és ami azt illeti, hordozták is azt a nevet, mert üzenetükben megvan annak a névnek a tekintélye és ereje. Mivel mennyei (angyali) lények voltak, hogyan jelenhettek meg Ábrahám előtt emberi formában, olyannyira, hogy még ettek is a család által készített ételből? Ez egy olyan kérdés, amely sokakat izgatott, akik még az 1Móz.6.1-4-ben lejegyzett angyali berontás jelentését sem értik, ahogyan a Hippo-beli Augustinus is próbálta kimagyarázni a nyilvánvalót.


E három halandó (az alábbiakban találjuk angyalként, azaz üzenetközvetítőként való említésüket) között volt az a kettő, akik Szodoma kapujánál megjelentek, ahol Lót üldögélt. Ez a vers megmutatja, felfedi, mi is valójában az imádás. Nem más, mint arcra esni, földre borulni (valaki előtt). Nem olyan, mint a mi nyugatias (köszöntési) metódusunk – amit belénk neveltek – amely közvetlenül, szemtől szembe történik. Amiről itt szó van, az inkább egy Istentől származó tiszteletadás. Olyan, mint meghajtani a nyakat, hogy így mondjam.


1Móz.19.1 Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában űl vala, és a mint meglátá őket Lót, felkele eléjök, és arczczal a földre borúla.


1Móz.23.7-12 És felkele Ábrahám, és meghajtá magát a földnek népe előtt, [még] a Khéth fiai előtt is. És szóla ő velök mondván: Ha azt akarjátok, hogy eltemessem az én halottamat én előlem: hallgassatok meg engemet, és esedezzetek én érettem Efron előtt, Czohár fia előtt. Hogy adja nékem Makpelá barlangját, mely az övé, mely az ő mezejének szélében van: igaz árán adja nékem azt, ti köztetek temetésre való örökségűl. Efron pedig űl vala a Khéth fiai között. Felele azért Efron a Khitteus, Ábrahámnak, a Khéth fiainak és mindazoknak hallatára, a kik bemennek vala az ő városának kapuján, mondván: Nem úgy uram, hallgass meg engem: azt a mezőt néked adom, s a barlangot, mely abban van, azt is néked adom, népem fiainak szeme láttára adom azt néked, temesd el halottadat. És meghajtá magát Ábrahám a földnek népe előtt.


Eszt.3.2 És a király minden szolgái, a kik a király kapujában valának, térdet hajtottak és leborultak Hámán előtt; mert úgy parancsolta meg nékik a király; de Márdokeus nem hajtott térdet és nem borult le.


Eszt.3.5 És látván Hámán, hogy Márdokeus térdet nem hajt és nem borul le előtte, megtelék Hámán haraggal.


Ez a vers pontosan ugyanazt az elgondolást hordozza, mint amit Ábrahám és Lót fentebbi eseteiben láthattunk. Hámánnak a királytól származó tekintélye volt az emberek előtt, ami által imádniuk kellett őt. És ott volt ez az ember, aki megtagadta az imádást, mert ez a gyakorlat nem Isten által volt elrendelve. Hámán emiatt lett dühös. Azt fejezi ki ez a mondat, hogy Mordekáj ellenállt annak, hogy megadja azt a tiszteletet Hámán felé, amire az vágyott. Ez egy fordított példa arra, amiről az eddigiekben beszéltünk.


Zsolt.45.12 Szépségedet a király kivánja; hiszen urad ő, hódolj hát néki!


Miután a megváltás Krisztus által vált lehetővé számunkra, könnyen úgy járhatunk, hogy mindent, amit látunk és olvasunk, egyedül a Messiásra vonatkoztatunk. Az bizonyos, hogy az Írások róla tesznek bizonyságot, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lennének egyes dolgok másokra is alkalmazhatóak, Krisztus (elő)képeként. Ő a Dávid fia, íly módon a valóság benne öltött testet, de Dávid is ugyanazzal a típusú manifesztációval rendelkezett. A fenti zsoltárban megjelenített kapcsolat nem más, mint a király és felesége, a hercegnő (Sion leánya) közötti szerelem, amely ugyanaz, mint Krisztus és az egyház viszonya, és lényegileg megegyezik mai korunkban a férj és feleség kapcsolatával. Ez a zsoltár legelsősorban Dávidra vonatkozott, amíg élt. Ő az ura (feje) Sion ama leányának, pont mint az Isten által rendelt hierarchiában, az 1Kor.11.3 szerint: „Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten.”

Isten--->Krisztus--->férj--->feleség


Józs.5.13-14. Lőn pedig, a mikor Józsué Jérikhónál vala, felemelé az ő szemeit, és látá, hogy íme egy férfiú áll vala előtte meztelen karddal kezében. És hozzá méne Józsué, és monda néki: Közülünk való vagy-é te, vagy ellenségeink közül? Az pedig monda: Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem. És leborula Józsué a földre arczczal, és meghajtá magát [imádást tett], és monda néki: Mit szól az én Uram az ő szolgájának?


Egyáltalán nem számít, hogy a fent említett lény ember vagy angyal volt-e. Ami lényeges, az Józsué helyes felfogása a helyzetről, miszerint valaki nálánál hatalmasabb áll előtte. Feltette a kérdéseit, és megkapta rájuk az igaz válaszokat. Mitől borult arcra YHVH seregeinek vezére (kapitánya) avagy fejedelme előtt? Netán mert a parancsnok YHVH felhatalmazását hordozza és az Ő nevében cselekszik? Vagy talán mert Shaddai Isten megbízását teljesíti? Még Bálám a Hitehagyó is megtanulta (mivel rákényszerült), mi is az imádás.


4Móz.22.31 És megnyitá YHVH a Bálám szemeit, és látá YHVH angyalát (küldöttjét), a mint áll vala az útban, és mezítelen fegyverét az ő kezében; akkor meghajtá (fejét és) magát és arczra borula (a földre).


Dán.2.46 Akkor Nabukodonozor király arczra borula és imádá Dánielt, és meghagyá, hogy ételáldozattal és jó illattal áldozzanak néki.


Az olyan emberek, akik hitünket próbálják aláásni azt mondanák, hogy ez nem lehetséges. Igazából a dolog mögötti elgondolást kellene megérteniük. Isten az, aki felmagasztalta Dánielt, és amikor Nabukodonozor látta Isten (héber: Eloah) hatalmas tetteit Dániel sorsán keresztül, arra a következtetésre jutott, hogy ez az Istenek Istene. Ő a Legmagasabb Isten, a Magasztos. Ilyen körülmények között Isten azt cselekszi, hogy az ember ellenségei békében legyenek vele, legalábbis egy ideig. És habár ez nem egy életreszóló dolog, de bizony megtörténik. Pál beszél olyan testvérekről, akik Istent dicsőítették őbenne. Ilyen esetek gyakran előfordulnak a mi urunk Jézus Krisztus evangéliumában is.

Vannak olyan helyek, ahol Isten ígéreteiről olvashatunk, melyek az Ő hűséges szolgáinak szólnak azt illetően, hogy azok ellenségei leborulnak majd és imádják őket. Isten ezen a módon számtalanszor kinyilatkoztatja dicsőségét, hogy megmutassa erejét és hatalmát. Ő a szent, boldog és áldott Isten. József életében is megcselekedte ezt, miután álomban ígéretet tett neki erre, még apja és testvérei kemény elutasítása ellenére is. Isten azért teszi ezt, hogy szeretett népe “látványosságá“ legyen. Még a Jelenések könyve is, melyet Isten Jézus Krisztusnak átadott, hasonló dolgokról beszél (1.1). Eszerint mindannyian ugyanazt fogják szólni: “Eljöttünk, mert láttuk az Egy és Egyedüli Istent, a Világosságot bennetek. Elismerjük, hogy az Isten, Akit ti szolgáltok, Jézus Krisztusnak, a Megváltónak Istene. Dicsőség az Ő nevének most és minden időben. Ámen“


1Móz.37.10 S elbeszélé atyjának és bátyjainak, és az ő atyja megdorgálá őt, mondván néki: Micsoda álom az a melyet álmodtál? Avagy elmegyünk-é, én és a te anyád és atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat te előtted a földig?


Ésa.49.23 És királyok lesznek dajkálóid, fejedelmi asszonyaik dajkáid, arczczal a földre borulnak előtted és lábaid porát nyalják; és megtudod, hogy én vagyok az Úr, kit a kik várnak, meg nem szégyenülnek.


Ésa.60.14 És meghajolva hozzád mennek a téged nyomorgatók fiai, és leborulnak lábad talpainál minden megútálóid, és neveznek téged az Úr városának, Izráel Szentje Sionának.


Jel.3.9 Ímé én adok a Sátán zsinagógájából, azok közül, a kik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak; ímé azt mívelem, hogy azok eljőjjenek és leboruljanak a te lábaid előtt, és megtudják, hogy én szerettelek téged.


Kezdjük tehát látni, hogy az imádás előszöris a másik iránti tisztelet és hódolat jele. Másodszor látjuk mostmár, hogy emberi és angyali lényeken keresztül azt is kifejezhetjük vele, hogy Isten méltó az imádásra. Ez csak azért történhet így, mert Isten megszenteli ezt a dolgot. Isten fiai lévén, akárcsak az Úr Jézus és az angyali seregek, az Atya a mi imádatunkra méltó, és mindig figyelmeztetnünk is kell egymást a kiáltással: HalleluYah! Dícsérjétek YAH-t! Dícsérjétek az URAT! A Zsoltárok könyvében százával találunk imádásra szólító sorokat. Teljes valónkkal imádnunk kell Őt, mert Ő jó, és az Ő kegyelme örökké tart. A Mindenható ÚR Isten a célja minden imádásnak. Az egész univerzum – a mennyek, a föld, a csillagok, a hold, a nap, a vizek, a mélységek, a hegyek, stb. – az Ő dícséretétől és imádásától hangos. Az egek hírdetik avagy beszélik az Ő dicsőségét különféle megszólalásokkal, melyek meghaladnak minden emberi beszédet. (Zsolt.19.)


Zsolt. 95.6 Jőjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az YHVH előtt, a mi alkotónk előtt!


Zsolt. 132.7 Hadd menjünk be az ő hajlékaiba, boruljunk le lábainak zsámolyához!


Zsolt.22.28 Megemlékeznek és megtérnek YHVH-hoz a föld minden határai, és (imádja) leborul Őelőtte a pogányok minden nemzetsége.


Zsolt.86.9 Eljőnek a népek mind, a melyeket alkottál, és leborulnak előtted, O YHVH, és dicsőítik a te nevedet.


Jel.7.11 Az angyalok pedig mindnyájan a királyiszék, a Vének és a négy lelkes állat körül állnak vala, és a királyiszék előtt arczczal leborulának, és imádák az Istent.


Most pedig elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy hogyan viszonyul az imádás a mi Urunk Jézus Krisztushoz. Láttuk annak néhány megnyilvánulását az Ő megtestesülése előttről (I.Móz.18, Józs.5, stb.) de a következőkben megtestesülésének időszakát és az azt követő eseteket vizsgáljuk. Földi életében olyan módon látjuk őt imádat tárgyává válni, ahogyan a fentiekben ismertettük, vagyis olyasvalakiként, aki Isten megbízásából van elküldve, hogy emberi formát vegyen fel, hogy meghaljon a fán és ezáltal visszabékítsen bennünket Istenhez. Az által imádták, hogy felismerték Isten hatalmas munkálkodását benne. Prófétaként? Nem, többnek tartották, mint egy prófétát. Isten fiaként imádták, az egyetlen megtestesültként, az egyszülött Istenként. (Ján.1.18)

A nem túl híres Mózes énekében, aki Isten szolgája volt, és a Bárány énekében (5Móz.31.14-32,44, Jel.15.3) valami nagyon érdekeset láthatunk:


5Móz.32.43 Örvendezzetek, Ő egek Ővele együtt, és imádjátok Őt, Elohim minden angyalai! Ujjongjatok ti nemzetek, az Ő népével! Mert Ő megtorolja az Ő szolgáinak vérét, bosszút áll az Ő ellenségein, földjének és

népének megbocsát!


Láthatjuk Mózes énekének utolsó soraiban, hogy a mennyek is fel vannak szólítva a vele együtt való örvendezésre, és Istennek minden hírvivője arra, hogy imádja őt. A Héberekhez írt levélben így szól annak szerzője “Mikor pedig ismét bevezeti az ő (Isten) elsőszülöttét a lakott földre, így szól: Imádják őt az Istennek minden angyalai!“ (1.6) A Messiás imádása közvetlenül Isten fennhatósága alatt van a következők alapján: 1) ő van elrendelve a megváltónak, és 2) engedelmes és hűséges volt az Atyához minden dolgában minden időkben. Ha van bárki, aki megérdemli tiszteletünket és engedelmes-ségünket, az nem lehet más, csak ő. Így tehát amikor először megjelent emberi formában, rajta keresztül, az ő tanításain, beszédein, tettein és csodás erején keresztül az Atya kapott dicsőítést és imádást. És amikor újra eljön a világba, Isten összes hírvivői imádni fogják őt. Látjuk majd az Atya hatalmát őbenne, és mindenki, aki ezt látja majd, az Atyának ad dicsőséget, Krisztuson keresztül.


Azt is könnyű belátni, hogy amikor Jézus megszületett, Heródes féltékeny lett, ahogyan korábban Hámánnál láttuk, és csalással majdnem rávette a bölcseket, hogy elárulják neki, hol található. Ez a Heródes király nem tudott más személyt királyként elképzelni. Sok gyermeket megölt az Úr iránti féltékenysége miatt.


Mát.2.2-11 Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy (imádjuk) tisztességet tegyünk néki. Heródes király pedig ezt hallván, megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem. És egybegyűjtve minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie? Azok pedig mondának néki: A júdeai Bethlehemben; mert így írta vala meg a próféta: És te Bethlehem, Júdának földje, semmiképen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, a ki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt. Ekkor Heródes titkon hivatván a bölcseket, szorgalmatosan megtudakolá tőlük a csillag megjelenésének idejét. És elküldvén őket Bethlehembe, monda nékik: Elmenvén, szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felől, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és (imádjam) tisztességet tegyek néki. Ők pedig a király beszédét meghallván, elindulának. És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének. És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, (imádták) tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát.


Ahogyan már rámutattunk, létezik egy Istentől elrendelt, “természetes“ rendje a tiszteletadásnak, melyre példa az 5. parancsolat. A családon belül pedig a férj a feje a feleségnek. Ez nem jelenti azt, hogy a férjnek ne kéne szeretni és tisztelni a feleségét. Krisztus a feje minden férjnek, és Isten a feje a Krisztusnak. Így tehát tárgyilagosan szemlélve a dolgot, Krisztust Isten fiaként kell imádni. Ugyanígy igaz ez a feltámadása utánra is.


Mát.28.9 Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait, és (imádták) leborulának előtte.


Mát.28.17 És mikor megláták őt, leborulának előtte; némelyek pedig kételkedének.


Mindezek ellenére az Úr Jézust nem szabad összekeverni a Mindenható Úr Istennel. Ennek ténye nem is lehetne világosabban megfogalmazva, mint ahogy az alábbi versekben olvashatjuk. Jézus megszentel bennünket mialatt vele járunk. Ugyanakkor a megszentelő és mi, a megszenteltek egy és ugyanazon Eredettel rendelkezünk. Ugyanattól az Atyától származunk, a világosság Atyjától. Ennek okáért a mi Urunk megismerteti velünk a Atya nevét. Ez a mi megtapasztalásunk a megszentelődés folyamatában. Része a szentségben való növekedésünknek. Közöttünk állva, mint egy közülünk, a Fiú dícséreteket (himnuszokat) énekel az Atyának. Valóban azt kell mondanunk, hogy a mi Urunk Jézusnak is van Istene és Atyja. Ő egy Isten, aki imádja a Mindenható Istent. Így tehát ő egy alárendelt Isten, és a Mindenható Isten a legvégső célja mindannyiunk imádatának, Jézust is beleértve. Jézus számunkra a fej, Isten gyülekezetének feje.


Zsid.2.11-13 Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, a mely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni Mondván: Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak, az anyaszentegyháznak közepette dícséretet mondok néked. És ismét: Én ő benne bízom; és ismét: Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott..


Az Ellenség birodalmában a dolgok nagyon hasonlóan működnek, mint a világosság királyi uralmában, mivel az Ördög is átváltoztatja magát a világosság angyalává. Ez persze csak utánzat, ahogyan a következő versben is láthatjuk, ahol a Sárkány hatalmat ad a fenevadnak, és az emberek mindkettőt imádják. Ne feledjük, hogy a Sárkány rabolt hatalmat használ, amely eredetileg Istené. Ő egy lázadó és mindenki, aki követi őt, lázadóvá válik. Az ellen az Isten ellen lázadnak, akinek Jézus a Krisztus engedelmeskedik. És mindazok, akik most vagy a jövőben imádják az Ördögöt, és mindenki aki hozzá tartozik, bizonyosan megkapják majd azt a jutalmat, hogy felismerhetik saját elveszett voltukat, mivel az Ellenség mindig is félrevezette őket.


Jel.13.4 És imádák a sárkányt, a ki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele?


Jel.16.2 Elméne azért az első, és kitölté az ő poharát a földre; és támada gonosz és ártalmas fekély azokon az embereken, a kiken vala a fenevad bélyege, és a kik imádják vala annak képét.


Adjuk meg annak, akinek jár, a tiszteletet, megbecsülést és leborulást olyan módon, ami nem ellenkezik azzal az igazsággal, amely minden szellemek Istenétől származik. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy Isten egy bizonyos módját rendelte el a tiszteletadásnak a családon, közösségeken és a társadalom egészén belül. Minden tisztelettételnek a Mindenható Úr Istenre kell mutatnia, aki a végső és egyetlen célja a mi imádásunknak, és az Úr Jézusénak. Így bármit cselekszünk a szüleinkkel, barátainkkal, szomszédunkkal, társunkkal, tanárunkkal, főnökünkkel, kormányzónkkal, bíráinkkal és királyunkkal, tetteinknek tükrözniük kell Isten parancsolatait, hogy Ő megdicsőíttessen a mi életünkben.


Jel.14.7 Ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.


Jel.19.4 És leborula a huszonnégy Vén és a négy lelkes állat, és imádá az Istent, a ki a királyiszékben ül vala, mondván: Ámen! Hallelujah!

2009. szeptember 30., szerda

Mózes Éneke (V. Móz. 32)

32/40 Tisri 13

Átdolgozta: Takács István Plámen


Halljátok, egek! amiket szólok és

Hallja a föld! számnak ékes beszédeit


Csepegjen tanításom, mint az eső!

Hulljon mint harmat beszédem,

mint langyos zápor a sarjadó fűre,

a záporeső a lankadt gyepre!


YaHVeH nevét hirdetem!

adjatok dicsőséget Istenünknek!


A Kősziklának!

kinek tettei tökéletesek,

mert igazság minden útja,

a hűség Istene,

nincs benne törvényszegés,

igaz és egyenes Ő


Vétkeztek ellene,

kik nem fiai többé

undokságok által a maguk gyalázatára,

gonosz és elvetemült nemzedék!


Hát ezzel fizettek JaHVénak,

te ostoba és balga nép?

avagy nem Atyád-é, aki szerzett?

Ő alkotott és tett erőssé téged!


Emlékezzél meg a régi időkről,

gondolj csak át minden nemzedéket,

Kérdezd meg atyádat, és megjelenti

véneidet, és elmondják neked!


Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek,

mikor szétválasztotta az embernek fiait,

megszabta a népek határait,

Isten fiainak száma szerint


s YaHVeH osztályrésze lett az ő népe

Jákób néki sorssal jutott öröksége


A pusztának földjén találta őt

a kietlenségnek üvöltő vadonjában

felkarolta, gondja volt rá,

óvta, mint a szeme fényét


Mint a fészkéről felrebbenő sas,

amely fészkét védi, lebeg a fiókái felett,

kiterjesztett szárnyára veszi,

evezőtollán hordozza őket


Egymaga vezette őt JaHVeH

s nem volt vele idegen nemzetségnek Istene.


Magas földre helyezte őt

hogy egye a mezőknek gyümölcsét

és a kősziklából is mézet szopatott vele

és olajat a kovaszirtből


Tehenek vaját, juhok tejét a bárányok zsírjával,

básáni kosokat és bakkecskéket

a búzaliszt legjavával etted,

és a szőlő vérét, a színbort ittad


Meghízott Jesúrún ("Egyenes"), kirúgott a hámból

meghíztál, kövér, hájas lettél!

és elvetette Eloah-t, alkotóját,

elhagyta szabadító Kőszikláját


Féltésre ingerelték idegen [istenek]kel,

és utálatosságokkal haragra lobbantották

szellemeknek áldoztak, nem Eloahnak,

isteneknek, akiket nem ismertek,

újaknak, kik nemrég jöttek,

akiket az atyák még nem féltek


a Kőszikládat, aki szült elhagytad

és elfelejtetted Istent, aki világra hozott


Látta ezt JaHu

és megutálta bosszúságában

fiait s leányait,

kimondta, hogy elveti őket.


Így szólt: Elrejtem előlük arcomat,

Hadd lám, mi lesz a végük?

mert elforgató nemzedék ez,

fiak akikben hűség nincsen


Azzal ingereltek ők, ami nem isten,

hiábavalóságaikkal bosszantottak engem;

én pedig azzal ingerlem őket, a mi nem nép

bolond nép által bosszantom őket


Tűz lobban fel haragomban

és leég a Sír fenekéig,

elpusztítja a földet és termését,

és lángba borítja a hegyek alapjait


Elhalmozom őket bajokkal

nyilaimat rájuk fogyasztom


mikor éhségtől aszottak, láztól forrók,

és halálos járványtól sorvadtak lesznek

Ellenük küldöm a fenevadak fogát

a porban csúszók mérgével együtt


Kint fegyver gyilkol,

az otthonokban rettegés,

ifjat és leányt,

csecsemőt és aggastyánt


Azt mondom: Elfúvom őket,

kiírom emléküket a halandók közül


de tartok az ellenség gőgjétől,

hogy félreértik és azt mondják:

A mi hatalmas kezünk

és nem JaHVeH tette mindezt


Mily tanács nélkül való nép ez!

és nincs bennük értelem


Ha eszesek volnának,

megértenék ezt,

fontolóra vennék sorsukat:


Hogy üldözhet ezret egy,

és hogyan futamíthat meg kettő tízezret?

ha nem úgy, hogy Sziklájuk odaadta,

JaHu kiszolgáltatta őket


Mert az ő sziklájuk nem olyan,

mint a mi Kősziklánk,

ezt ellenségeink is tanúsíthatják


Szőlőtövük Szodoma szőlőtövéről való,

szőlővesszejük meg Gomora kertjéből,

szőlőfürtjeik mérges fürtök,

szemei igen keserűek


Boruk sárkányok mérge,

viperáknak kegyetlen epéje

Nincsen-é ez elrejtve nálam,

elpecsételve kincseim között?


Enyém a megtorlás és a visszafizetés

abban az időben, mikor majd meginog lábuk,

mert közel van veszedelmük napja

és az idők sietve elérkeznek


mert YaHVeH megítéli népét,

és megkönyörül szolgáin,

ha látja hogy fogytán erejük,

s védett és védtelen oda van


s így szól: Hova lettek isteneik?

A szikla amelyben bizakodtak?


Akik megették áldozataik zsírját,

és megitták italáldozatuk borát:

Kelljenek föl és segítsenek nektek

és oltalmazzanak titeket!


Lássátok, hogy én,

Én vagyok AZ!

és nincs más isten mellettem,

ölök és életre keltek,

sebesítek és gyógyítok,

és nincs aki kiszabadíthat kezemből


mert az égre emelem kezem

s mondom: Élek mindörökké!


Ha kiélezem fényes kardom,

érvényt szerzek a jognak,

bosszút állok ellenségeimen,

s megfizetek gyűlölőimnek


Nyilam vérrel részegítem,

és kardom hússal lakik jól:

elesettek és foglyok vérével,

az ellenség vezéreinek fejéről


Ti egek, ujjongjatok,

Istennek fiai, imádjátok!

Ti népek, ujjongjatok népével,

Istennek küldöttei, magasztaljátok hatalmát!

Mert megtorolja szolgáinak vérét,

Hasonlóval fizet ellenségeinek.

Bosszút áll gyűlölőin,

Népének földjét megtisztítja a bűntől

(és engesztelést ad az Ő népe földének).